Előre is elnézést kérek mindenkitől, mert elég rövidre sikerült a sztori eleje.Ígérem megpróbálok mindent odatenni!! Jó olvasást!! #Toncsi
-Tudod te miken mentem keresztül?Az a szemét eltörte a kezem és kis híján megerőszakolt...-Igen, a volt pasimról beszéltünk.Számtalanszor megvert, de szerencsére sikerült kikecmeregnem a vele közös kapcsolatunkból.
-De ez akkor sem ok arra, hogy felvágd az ereid annak reményében, hogy egyszer csak meghalsz!-Mondta Harry, a legjobb barátom, mikor az ominózus hegeket látta a csuklómon.Láthatóan aggódott értem. - Abbie légy szíves ne csináld ezt velem többé!- Mondta elhaló hangon a csuklómat szorongatva.
-Megpróbálom...-sóhajtottam bűnbánóan.Az érvágás nekem valamiféle megnyugvást hozott, felüdülést, megkönnyebbülést az addig hordozott súlyos terheim alól.Hiszen nagyon fájt amit velem tettek, és egészen idáig senkinek sem mondtam el.Harry-nek is csak azért mert megpillantotta szenvedésem nyomait.
Nehéz időszak bezáródását jelentette az, hogy elmondhattam valakinek az addig féltve őrzött titkomat.Megígértem neki, hogy többé nem teszem, így hát be is próbálom tartani a szavam...De néha olyan nehéz...Ellenállni a pengének, ami minden nap édesen hívogat...De hiszen nem tehetem meg újra!...Kapok észbe minden alkalommal mikor kezd elragadni a kísértés.
Harry mindig megértett engem, szinte minden nap együtt lógunk.Megbeszélhetem vele minden problémámat, és ezért hálás is vagyok neki.Nem sok 22 éves barátkozna egy nála 6 évvel fiatalabb 'dedós kislánnyal'... Ugyanis mások így hívnak, ha látnak minket együtt.'A gorilla és a pisis' ... lehetne akár egy mese címe is. Harry azért kapta a gorillát csúfnévként, mert elég magas, hozzám képest nem, de sokan gondolják őt a Mount Everest csúcsának.Mi ezeken a megjegyzéseken csak nevetünk, hiszen nem érdekel mások véleménye. Mi jól érezzük magunkat egymás társaságában és csak ez a lényeg.A hegek okozta szemrehányás után együtt sétáltunk haza.Sokan hihették, hogy köztünk több is van, mint barátság, de mi csak a legjobb havert jelentettünk egymásnak.Szomorúan észleltem, hogy a házunk már közel van, és vele együtt a búcsúzás is.Nagy öleléssel váltunk el, és nagy ajtócsapással viharzottam be kisvárosi házunkba.
-Megjöttem!-kiáltásom végigvisszhangzott a konyhán.
-Szia Kicsim!-köszönt anyu, és végignézett rajtam.-Harry hogy van?-érdeklődött nagy izgalommal.
-Te meg aztán honnan tudod, hogy vele voltam?-Háborodtam fel a kérdésén amit felém szegezett. -Egyébként meg köszöni nagyon jól van.-Mondtam kissé flegma hangvétellel, és lehuppantam a konyhapult melletti bárszékre.
-És...Mesélj!Mi történt???-Hát igen.. ez anyu...Mindent képes kiforgatni a helyéről, ami igazából tök másképp történik, mint ahogy ő elképzeli...Kicsit röhejes, de hát az én anyám, nem is vártam mást.
-Mi történt volna??Anyu az ég szerelmére, Harry csak haver, érted?Fel tudod fogni??-Ilyenkor mindig eljátszom, hogy kiakadok...Pedig mélyen legbelül igenis szeretném ha több lenne köztünk, mint barátság.
-Jól van.Nem kell mindjárt keresztben lenyelni!Megmondhattad volna szépen, emberek módjára.-Végül mindig ő akad ki, hogy én miért nem tájékoztatom...Lehet, hogy ez az öregedés jele??
-Uhh.. De hát én már vagy ezerszer elmondtam!Nem kell mindjárt kombinálni...-kiáltottam, és, hogy enyém maradjon az utolsó szó, rögtön felrohantam a szobámba. Ajtócsapással jelezve mindenki számára világossá vált, hogy felértem.
A szobámba zárkózva, hangos zenehallgatás mellett töprengtem...Most mit is érzek Harry iránt?Barátok vagy többek vagyunk?... Csak merengtem és merengtem, mire végül is semmire sem jutottam...Nem tudtam elvonatkoztatni a baráti érzéseim a 'másfajta' érzéseimtől (és itt mindenki tudja milyen 'másfajta' érzésekről hablatyolok). Csak feküdtem az ágyon, mire egyszer csak álomba töprengtem magam...
